A nárci élete egy egyszemélyes dráma, amelyben minden körülötte élő ember statiszta. Esetleg epizódszereplő. A saját monodrámájában ő a szövegíró, ő a dramaturg és rendező, ő a díszlet- és jelmeztervező, ő a producer és ő castingolja a statisztákat is.

Mindenkire annyira és addig van szüksége, amíg az eljátssza a rá kiszabott szerepet, vagy amíg jelenlétével a nárcit valamilyen hősies, nagyszabású vagy elismerést kiváltó szerephez segíti. Ha például te vagy az a statiszta, aki a „feleség” című szerepet játssza, akkor arra számíts, hogy amíg tele van a nézőtér, és sokan látják a darabot, a nárcid gondos és szerető férj lesz. Amikor legördül a függöny, és kiürül a nézőtér (vagyis nincs közönség), akkor az addig gondos nárcid hátat fordít neked, és attól kezdve kevéssé fogja zavarni, hogy te is abban a légtérben vagy, mint ő. Ha te vagy a ”nárci gyereke” című statiszta, akkor ugyanez a metódus.

Akármi legyen is a statiszta szerepe, a feladata mindig ugyanaz: pálmalegyezővel ugrálni körül a főszereplőt, esetleg súgni neki, amikor elfelejti a szöveget. Ha a nárci elfelejti a szöveget, az csak azért lehet amúgy, mert eldugtad előle a szövegkönyvet (amit ő írt egyébként).

A monodráma rendezési módjában alapvetően kétféle nárci van: az egyik kirúg, amint már nem játszod elég jól a szereped vagy elvesztetted a pálmalegyeződ. Indoklás nincs, végkielégítés és felmondási idő természetesen nincs. A másik nárci-rendező nem rúg ki, de amikor te megelégeled a statiszta szerepet és fölmondasz, gyorsan újabb monodrámát ír A gonosz statiszta elárult áldozata címmel. Ő a főszereplője ennek is, naná.

Ha egy nárcival élsz, előbb vagy utóbb rá fogsz jönni, hogy a te személyed ebben a kapcsolatban egy hangyabokányit sem érdekes vagy fontos. Az az érdekes, hogy legyen a nárci mellett VALAKI. De hogy ez a valaki kicsoda, az tökéletesen és teljesen lényegtelen. Te voltál kéznél, kedves voltál vele, ez neki kellemes volt, ennyi. Ha egy nárcival élsz, valószínűleg nem kevésszer érezted már azt, hogy ha most ebben a pillanatban kicserélnéd magad egy gumibabára vagy a sarki kisboltból az eladó Jucikára, miközben te meg eltűnnél, a nárcidnak nem tűnne fel a csere.

Amikor erre rájössz, az elég fájdalmas, és elég megrázó, ezért hajlamos vagy elhitetni magaddal, hogy csak épp ebben a felvonásban kaptál jelentéktelen szerepet. Ezt azzal támasztod alá, hogy az első felvonásban te voltál a királylány a hős lovag mellett. Igaz mondjuk, hogy azóta már a tizenötödik felvonás megy, és te még mindig csak a pálmalegyezős lány szerepet játszhatod el. Ha ezt szóvá teszed, a nárci-rendező nagyon meggyőzően fog megnyugtatni afelől, hogy ez a pillanatnyi szerep csak a forgatókönyv miatt van, a következő oldalon már nemcsak királylány leszel, de egyenesen te leszel császárné. Ezt olyan meggyőzően és nyugodtan fogja mondani, hogy kétséged sem lesz afelől, hogy ez biztosan így lesz.

A királylány meg eközben szabadságra ment, és már te magad sem találod. A hozzá tartozó jelmezt se. Tulajdonképpen abban sem vagy már biztos, hogy egyáltalán volt-e valaha királylányjelmezed.