„Még mindig nem vagy kész?” Ismerős? A képregény folytatása egyébként az, hogy megérkeztek szépen mosolyogva az akárhova, ahová indultatok, ahol a nárcid büszke fejjel bezsebeli majd a dicséreteket, hogy neki milyen szép családja van. Valóban. Csak ez nem rajta múlt.
Ha nárcival élsz, hamar megszokod, hogy mindig a tiéd a piszkos munka. A dicsőséget pedig mindig ő aratja le mindenért. Arra, hogy miért nem ő csinálja a piszkos munkát, mindig van valami magyarázat. Éppen határidős munkája van; éppen beteg; ne haragudj, nagyon sajnálja, de elfelejtette; nem szóltál neki időben, ezért mostmár sajnos nem ér rá; a haverjának kellett sürgősen segíteni; kitörte a bokáját; fáradt volt; esetleg a lábára esett az Értelmező kéziszótár. És te elfogadod, mert szegény ő, hát ezek a dolgok mindenkivel előfordulnak időnként, veled is, teljesen természetes. Csak azt nem veszed észre, hogy vele ezek nem időnként fordulnak elő, hanem szisztematikusan mindig akkor, amikor a piszkos munkát el kell végezni.
A nárcival az élet olyan, mint a maratonfutás: te lefutsz 41,5 kilométert, és a cél előtt 500 méterrel összeesel. A nárcid hősiesen és nagylelkűen kiveszi a kezedből a stafétát, és könnyedén berobog a célba. A tömeg zajosan ünnepli, hangos taps, fanfárszó. Amikor vége az ünneplésnek és az azt követő 2 órás fogadásnak, esetleg visszamegy érted megnézni, hogy még élsz-e. Minden szempontból övé a dicsőség: segített neked cipelni a nehéz stafétát; önfeláldozóan beállt helyetted, amikor elfáradtál; és még mellékesen ő is ért be elsőként a célba, végül: nem hagyott az út szélén meghalni. Hurrá!
Gyakran tart neked felháborodott monológot arról, hogy mennyire mélységesen lenézi azokat a férfiakat, akik házicselédet csinálnak a feleségükből, és nincsenek ott a gáton, amikor az asszonynak szüksége volna rájuk. Elmondja, hogy éppen ezért ő mindenben melletted áll és segít neked erején felül (sokára fog csak leesni neked, hogy a közös háztartással és a közös gyerekekkel való foglalkozás nem olyasmi, amiben ő segít neked, hanem olyasmi, amit együtt csináltok. Vagy legalábbis együtt kellene csinálnotok). Csakhát neki annyi problémája van még emellett.
A nárci problémái MINDIG nagyobbak a tieidnél. Neked valójában nincsenek is problémáid, pláne nem az övéivel összehasonlítva. Szóval ne hisztizz. A problémái mennyisége és mérete feljogosítja őt arra, hogy csak azt és csak akkor végezze el, amihez és amikor éppen kedve van (vagy azt, amiért éppen megfelelő vállonveregetés jár).
Nem tudja sajnos, hol van a felmosóvödör, mert te mindig mindent átrendezel, képtelenség megjegyezni, hogy mi hol van (a felmosóvödör természetesen mindig ugyanott van, nem is férne el máshol).
A mosógépen túl sok a gomb, meg amúgy is, ő nem tudja, mikor akartál mosni (varázslatos, de pont akkor, amikor van egy mosásnyi ruha).
A gyerek kakás pelenkáját pont ki akarta cserélni, amikor csöngetett a postás, aki ugyan neked hozott csomagot, de majd ő átveszi, ne kelljen neked kimenni a hidegbe.
Az óvodába, iskolába sajnos nem tudja elvinni a gyerekeket, se onnan hazahozni őket, mert nem tudja, melyik a termük.
Indulás előtt jobb, ha te öltözteted őket, mert ő nem tudja, hogy melyik gyerekruha hol van (varázslat: a szekrényben).
A vécépucolásnak már majdnem nekilátott, de sürgős telefont kapott, és muszáj volt azt elintéznie. De persze majd be fogja fejezni, ne izgulj (egy hétig kerülgeted a Domestost a vécében, aztán megunod és kitakarítod).
A hűtőajtó csak varázsütésre nyílik, és csak neked van varázspálcád. Pedig ha varázspálca nélkül is nyílna, akkor istenbizony ő lenne a legnagyobb konyhatündér.
Megígéri, hogy leviszi a szemetet, de induláskor pont tele a keze, így sajnos nem tudta levinni. Mivel büdös, kénytelen vagy levinni te (a nyakadban lóg közben persze néhány gyerek).
Egy ideig próbálkozol azzal, hogy nem csinálsz meg helyette semmit, amit megígért, hogy megcsinál. Ennek elég hamar az lesz a következménye, hogy a lakásban nem lehet élni, mindenhonnan elkéstek, a gyerekek nem kapják meg időben az akármit és nem jutnak el A-ból B-be, a munka nem készül el, a kiégett villanykörte magától nem cserélődik ki. Amikor ezt szóvá teszed, a válasz sértődés, duzzogás, hogy nem érted, hogy ő meg akarta csinálni, csak a körülmények az útjába álltak??? Miért vagy ennyire rosszindulatú, hogy nem hiszed el, hogy ő nagyon akarta? Ó, te elhiszed, készséggel elhiszel bármit. Komolyan elszégyelled magad, hogyan feltételezhetted, hogy a megígért dolgok el nem készülése mögött némi szándékosság van. És egy idő után már nem szólsz, nem kérdezel, csak megcsinálod. Nézzük a jó oldalát: profi ezermester leszel néhány éven belül, valamint bármelyik házvezetőnő-közvetítő három kézzel kapna utánad, mert feketeöves mester leszel a gyerekek-háztartás-munka-férjpátyolgatás négyszögének multitaskingjában.
A lényeg: Ha reprezentálni kell, és a gyönyörű családját mutogatni, akkor a nárci csak áll és mosolyog. Ha tenni kell valamit a gyönyörű családjáért, akkor csak áll és mosolyog. Legalább következetes.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
A kettes pénztárnál tessenek fizetni 2017.04.10. 16:09:04
Tényleg nincs. Ha ugyanezt a gyereked csinálja, azt mondod, nem tehet róla, még kicsi. Ha a nyomorék dédöreganyád, azt mondod, nem tehet róla, már öreg.
Nem értem, egy beteg embert miért kell hibáztatni mindenért, ami a betegsége velejárója.
Nárciszkertész 2017.04.10. 19:01:58
A kettes pénztárnál tessenek fizetni 2017.04.10. 19:16:36
Emma Paula Keresztanyuja 2017.04.11. 19:17:40
Emma Paula Keresztanyuja 2017.04.11. 19:22:00
A kettes pénztárnál tessenek fizetni 2017.04.11. 19:32:42
Amire fel próbáltam hívni a figyelmet (ezek szerint nem sikerült), az mindössze az, hogy van azért némi különbség aközött, ha valaki halomra öl embereket, meg aközött, ha vannak a környezete számára kétségkívül nehezen elviselhető problémái (amik amúgy számára is nehézségeket okoznak). Ha elviselhetetlenül horkolok, lehet rám haragudni, csak nincs sok értelme, mert sem róla, sem ellene nem tehetek.
Értem én, hogy nehéz ilyen emberekkel élni. Amit nem értek, az a mérhetetlen düh és indulat, ami a posztokból árad. De éppen azért olvasok tovább, hátha megértem.
További szép napot.
Emma Paula Keresztanyuja 2017.04.11. 21:01:50
Emma Paula Keresztanyuja 2017.04.11. 21:03:45
Nárciszkertész 2017.04.11. 21:36:33
A kisgyerekkort, öregkort, horkolást azért nem annyira célszerű egy gyógyíthatatlan személyiségzavarhoz hasonlítani, mert az előbbiek sem nem gyógyíthatatlanok, sem nem személyiségzavarok.
És igen, Keresztanyu jól mondja, a pszichopata pszichiátriai szempontból DSM-5/B fedőnév alatt egy nagyobbacska kalap alá számolandó a nárcival. Ide tartoznak még a bordie-k is.
A kettes pénztárnál tessenek fizetni 2017.04.12. 12:33:40
Persze, nyilván sarkított volt, hogy bagatell dolgokkal állítom párhuzamba a nárcizmust, de - abból, amiket írtál eddig legalábbis - a családját kiirtó pszichopatához is túlzás hasonlítani a helyzetet. Nyilván egyikőnk túlzása sem volt véletlen: én a tolerálhatóbbhoz, te a (még) tolerálhatatlanabbhoz hasonlítottad, mindketten a mondandónk függvényében.
Én azt gondolom, ez egy fokozati skála, aminek valahol az egyik vége felé van a horkolás meg a csecsemősírás, a másik vége felé a gyilkos, és valahol a kettő között csúszik át szép lassan az "éljünk együtt a helyzettel, nem is olyan elviselhetetlen"-ből a lelkileg és erkölcsileg is tolerálhatatlanba.
Hogy hol billen át az utóbbiba, az már egy nehezebb kérdés. Van szerencsém személyiségzavarosokhoz a környezetemben (mit keresnék itt, ha nem lenne). Némelyiket egész közelről ismerem. A nárcik, pszichopaták és bordik között vont párhuzam sem újdonság a számomra. Sokszor azt értem kevésbé, miért tesznek köztük különbséget, annyi az átfedés a viselkedésmintákban és a motivációkban is.
Engem az döbbent meg, hogy milyen mértékű társadalmi előítélet van velük szemben, holott a többségük sokkal jobban szenved attól, amiben él, mint amennyire látszik. Épp azért, mert elfojtja, és próbál kooperálni. Mert persze, vannak azok, akik úgy viselkednek, mint a te nárcid, de vannak sokkal enyhébb esetek is, és őket ugyanúgy megbélyegzik egy diagnózissal, ahogy azokat, akiket tényleg jobb messziről elkerülni.
Szóval miközben tökre megértelek téged és azokat, akik mindezt kiírják magukból, találkoznak itt és kibeszélik egymás közt, aggódva nézem a látogatottsági mutatóidat, és előre sajnálom a barátaimat, akik hiába próbálnak beilleszkedni a társadalomba, még több falba ütköznek majd, ahogy egyre többen álltok ki és mondjátok el a történeteiteket.
Nem egyszerű dolog ez, na.
Nárciszkertész 2017.04.12. 16:27:49
Értem amit írsz, valóban nem egyszerű ez. És igen, fokozati skála, ebben is egyetértünk, csak szerintem nem a horkolás van az egyik végén, bár a másik végére megegyezhetünk a gyilkosságban, onnan nincs tovább valóban.
Nem hiszem, hogy van ember, aki meg tudná mondani, hogy hol billen át a „jó, hát kicsit/eléggé/nagyon élhetetlen, de azért még normális”-ból a helyzet a patológiásba. Mármint egy adott ember hova sorolható. Úgy tűnik, ebben is egyetértünk.
Nekem bordim és Aspi-bordim van még közelről, és igen, valóban szenvednek tőle. Ami óriási különbség, az az, hogy hozzám hasonlóan ugyanúgy járnak pszichomókushoz, és ugyanúgy aktívan részt vesznek abban, hogy változtassanak azon, amin amúgy baromi nehéz. Emelem kalapom előttük, és minden tiszteletem az övék, mert nagyon kemény. Nekik is, és a velük élőknek is, még úgy is, hogy tényleg mindenkiben megvan a megfelelő elszántság. DE: lehet velük élni, és boldogan lehet velük élni, mert ők is akarják ezt, és nem tekintik sem mentségnek, sem kibúvónak a diagnózisukat. Magyarázatnak, annak tekintik, és egy iszonyúan nehéz megoldandó feladatnak. Ők - és a közvetlen hozzátartozóik is - egyébként egyértelműen azt mondják, hogy a diagnózis éppen hogy könnyített és nem nehezített az életükön. Addig volt elviselhetetlen, amíg nem tudták, hogy mi az ábra. Attól kezdve, hogy tudták, és megtalálták az utat a javulás/gyógyulás felé, minden sokkal könnyebb lett (úgy,hogy még így is nagyon nehéz).
Éppen hogy nem a diagnózissal van baj, hanem annak hiányával. Mert attól tartok, hogy igen erős korreláció van a diagnózis hiánya és az utolsó vérig tagadott személyiségzavar között.
Alapvetően azt gondolom, hogy nagyon sokmindennel, igen, bizonyos mértékű személyiségzavarokkal is együtt lehet élni, de AKKOR ÉS CSAK AKKOR, ha erre mindkét fél részéről van belátás és akarat. Te is írod, hogy a te bordijaid/nárcijaid kooperálni AKARNAK. Ott, ahol te a beledet kiköpöd a változásért, és 150féle dolgot megpróbálsz, ő meg ragaszkodik hozzá, hogy nem vele van a baj, hanem csakis veled, veled viszont nagy és pszichiátriai természetű, na ott sajnos nem lehet együttélni.
Sajnos - hangsúlyozom: szerintem - nem a társadalmi előítélettel van a valódi baj, hanem azzal, hogy a nárcik/bordik nagyon nagy hányada soha nem fog szembenézni a problémájával, és mivel ezt nem teszik, boldogan mérgezik egy csomó másik ember életét. Én elismerem a jogukat a normális élethez, de mindeközben azt is gondolom, hogy amíg neki joga van a normális élethez, addig nekem szintén jogom van ahhoz, hogy ne haljak bele az ő jogaiba. Nem kötelező alanyi jognak tekinteni mások életének tönkretételét és mérgezését.
Bár nyilvánvalóan nincs erről statisztika, azt gondolom, hogy az ilyen típusú mérgező kapcsolatokban élő szenvedő felek kontra diagnosztizált nárcik/bordik aránya körülbelül 95:5. Ami testvérek közt is azt jelenti, hogy az ilyen súlyosan mérgező kapcsolatokban élő „normális” emberek minimum 90%-a valószínűleg azt sem tudja, hogy miben él és mitől szenved annyira. Ezek a blogok és írások éppen azoknak segíthetnek, akik érzik azt a nyúlós, ragadós, sötét és undorító trutyit, amiben élnek, de fogalmuk sincs, hogy mi az oka.
Azokat a történeteket, amiket mi itt és máshol megírunk, olyan emberek követték el, akik alanyi joguknak tekintik más emberek megalázását, lenézését és módszeres tönkretételét azért, hogy ezzel igazolják a saját nyomorukat, miközben nem hajlandóak tudomást venni a problémájukról, sőt egyenesen tagadják azt. A nárcik nagyon-nagyon kis százaléka jut el pszichiáterhez, a maradék nagyon nagy százalék nem hajlandó belátni, hogy baja van. És ez nem kicsi különbség, hanem maga a lényeg.
A kettes pénztárnál tessenek fizetni 2017.04.15. 18:04:31
Sem a nárcik, sem a bordik nem egyszerűek, de ezeknek a b-klusztereseknek még van némi bája: az ember elhiszi, hogy meg tudnak "javulni", mert legalábbis a vonatkozó elméletek egy része szerint "csak" viselkedésminták rossz elsajátításáról van szó. Egy bipó vagy egy skizó már nehezebb eset, mert ott csinálhatsz bármit, meg ő is: a lötyik kavarodtak össze rosszul az agyában. Legalábbis a mainstream szerint. Én ebben sem hiszek maximálisan - de még ha így is van, megfelelő hozzáállással, nem kevés odaadással és türelemmel javítható az állapotuk. A horkolás talán tényleg rossz példa volt, de a kisgyerekes példámat tartom továbbra is. Ha nem is ugyanúgy és ugyanolyan mértékben, de a megfelelő "pedagógiára" sokkal jobban reagálnak. Viszont maximálisan megértelek, hogy a férjeddel nem "pedagógiázni" akartál, hanem normálisan együtt élni. Erre sajnos - valószínűleg - tényleg alkalmatlanok.
A mókushoz járás egyrészt valóban fontos, elvégre mutatja a betegségtudatosságot, ami az első lépcső a gyógyulás felé. Másrészt irtó veszélyes is tud lenni. Egy "haladó" bordi - és a nárci még inkább - simán használhatja arra a terápiát, hogy megtanulja: hol lóg ki a lóláb, és hogyan tudja még hatékonyabban megjátszani magát. Ehhez még hozzáadódik a projekció, és onnantól kezdve az összes, rájuk vonatkozó diagnózist rá tudják olvasni bárkire a környezetükben. Komolyan mondom, láttam már ettől egész szelíd beteget is szabályosan megvadulni.
Mellette meg igen, vannak azok, akikről te is írsz, akiknek könnyebb lett a diagnózistól az életük, és akik kooperációra törekednek másokkal az életükben. Szerencsére én is ismerek ilyeneket is, és épp az ő védelmükben voltam (belátom utólag, némiképp igazságtalanul) ellenséges veled. De azért jó, hogy ez így felszínre jött, legalább tisztázódott a helyzet :)
Igen, abban teljesen igazad van, hogy a szembenézés a legnagyobb probléma. De az előítélet szerintem ebben nagyrészt közrejátszik. A nárciknál például azt vettem észre (de erről olvastam is, és csak megerősíteni tudom), hogy amikor szembesülnek azzal, hogy ők nárcik, sokan közülük nemhogy felvállalják, de még büszkék is rá. Afféle poszthumán evolúciós lépcsőfoknak tekintik magukat, elvégre ők olllyan nagy hatásfokkal tudják elkendőzni a problémáikat, és látszatsikereket elérni. Mellette meg igen, ott a másik véglet, aki a végsőkig tagad, és a homokba dugja a fejét.
Nárciszkertész 2017.04.16. 09:46:27
Persze, tisztában vagyok vele (volt időm ugye az évek alatt rájönni), hogy némi pedagógiával egy hangyabokányit elviselhetőbbé lehet tenni a helyzetet, de mivel vele ellentétben nem vagyok egy manipulálómester, ez rengeteg energiát elvisz, sokkal többet, mint amekkora „javulás” ebből következik (és az is csak órákra, maximum 1-2 napra).
Bizonybizony, a mókushoz járás tök veszélyes is lehet nekik, én például komolyan megijednék, ha a nárcim eljutna mókushoz (szerencsére ő strucc, sose fog). Haha, hát a projekció még mókushoz járás nélkül is halál veszélyes. Bennem rendszeresen felmerült, hogy tejóég, hát mi van, ha én vagyok valójában a nárci, tényleg olyan vagyok, amit ő rám projektál, és tényleg ő a normális ember??! Nem annyira szórakoztató érzés…:S
Na igen, a társadalmi előítéletekkel meg az a baj, hogy pont a lényeg marad ki belőlük. Félreviszi az előítélőt meg az előítéltet is, és jelen esetben az előítélttől szenvedő felet is. Az auti az esőember, a pszichopata a baltás gyilkos, a depis/bipó az „ugyan, öcsi, szedd már össze magad”, a skizó a komplett idióta, az ADHD a „bezzeg az én időmben még nem volt ennyi kezelhetetlen gyerek”, a siket az néma is, a kerekesszékes nyilván értelmi fogyi is…stb. A nárci meg az önimádó, hát ne kezdj ilyennel - jön némi lesajnálással a megjegyzés - oszt ennyi.
Szóval valóban, ezekkel az előítéletekkel is baj van, igazad van. A nárciság esetében azok a cikkek rontanak nagyon sokat, amit olyanok írnak, akik csak tankönyvből olvastak nárciról (különösen akkor kártékony az ilyesmi, ha lelkes, de még nem túl tapasztalt mókusszaki írja, és ott virít a cikk végén, hogy Mókus Dezső mókusszaki). Egyszerűen fizikai képtelenség a nárciság pusztító lényegét és valóságosságát megérteni könyvből. Ezek a cikkek többnyire baromi olvasott bulvár vagy félbulvár oldalakon jelennek meg (vagy ami a legrosszabb: a konyhapszichológiai oldalakon), és pont emiatt nagyon kártékonyak. Nota bene, egész jók is vannak a nagyon olvasottak között is.
Poszthumán evolúciós lépcsőfok, ííííííííííí, visítok, szuper. :D :D :D
Mazskingdom 2017.04.17. 06:10:12
Nárciszkertész 2017.04.17. 11:20:58
Az általad leírtak egy kölcsönösségen alapuló párkapcsolatban működhetnek (hogy megnyugtassalak: én is olvastam a Chapman összest, és még sokminden mást is). A nárcisztikus személlyel való együttélés nem valódi párkapcsolat, kölcsönösségről sajnos nyomokban sincs benne szó. A nárcival való párkapcsolat egy tökéletes díszletekkel felépített tökéletes hazugság. Amiről éppen csak te - aki benne élsz - nem tudod, hogy az. Truman Show. Mátrix.
A nárcizmus (ami tévedésből sem keverendő össze az egészséges nárcizmussal) egy GYÓGYÍTHATATLAN személyiségzavar. Nem egyszerű önzés, figyelmetlenség, lustaság, nemtörődömség. A nárcisztikus számára te egy eszköz vagy, egy használati tárgy. Neki nincsenek önmagán túlmutató érzései, noha bármikor eljátssza az ellenkezőjét. Ez egy életveszélyes csapda, amit ha nem ismersz föl időben és nem szállsz ki belőle időben (BÁRMIKOR időben vagy, ha még élsz), akkor jó eséllyel vagy tényleg beleőrülsz, vagy még azelőtt belehalsz (rák, stroke, infarktus, öngyilkosság vagy akármi más tetszőleges formában).
cukrostakony 2018.01.28. 21:24:18
Köszönöm-köszönöm-köszönöm ezt a mondatot! Úgy megnyugodtam, hogy nem csak nálam fordul elő :).
kormanyrud 2020.07.12. 05:05:45
Egy karakan no mar ezeknek a tizedeert ugy kivagta volna a joembert, mint macskat sz..ni..
Uff!