Mottó: „Drágám, próbálj meg felegyenesedni. Mindenki minket néz! És ha beérünk a szülőszobára, kérünk papírtörlőt, hogy letörölhesd a cipődet.” (Részlet a Segítség, a párom nárcisztikus! c. könyvből)

(Ezt a posztot még a blog indulása táján írtam, de amikor tele lett vele a papír, nem volt erőm kitenni, túl fájdalmas volt akkor még. Talán eléggé világos bemutatása annak, hogy egy nárcinak nincsenek önmagán túlmutató érzései, és képtelen az empátiára. Ha nem ő van veszélyben/bajban, akkor még egészen kiélezett helyzetekben sem jön belőle elő semmilyen érzelmi reakció.)

 Nárcival szülni nem valódi apás szülés. Nárcival szülni rosszabb, mint egyedül a mező közepén. A nárci szinte semmit nem ért és nem érez a helyzetből. A jelenléte nem segít, hanem gátol. A jelenléte áljelenlét, a segítsége álsegítség. Bár megfogalmazni nem tudod pontosan, de valami egészen homályos módon mégis érzed, hogy teljesen egyedül vagy életed legnagyobb projektjében, ami megdöbbentően és mellbevágóan nehezebb, mint ahogyan elképzelted.

(Mire a történetnek az alábbiakban részletezett pontjára jutunk, már kétszámjegyű órányi vajúdásnál tartunk.) A szülésznő folyamatosan magyarázza neked, hogy engedd bele magad a fájásba, ne menj ellene, lazulj el, hát tiszta görcs vagy, pedig még az elején(???!!!) vagy, nagyon nem lesz így jó. Persze, tényleg tiszta görcs vagy, mert izgulsz, hogy szegény nárcid hogy fogja kibírni, ha megint olyan sokáig tart, mint az első. (Igen, vajúdás közben TÉNYLEG ezen izgulsz, és nem, nem jut eszedbe, hogy ez abnormális) Valahogy úgy alakul tehát, hogy még eközben is vele foglalkozol, szegény, mindjárt elalszik, és biztos éhes is, milyen fáradt lehet.

Pedig soha nem volt még akkora szükséged arra, hogy ne legyél egyedül, mint most. Döbbenet, de akkor is vele foglalkozol, amikor éppen készülsz meghalni a még meg sem született gyerekeddel együtt.

Kétszámjegyű órák teltek már el tehát, kínlódsz, egyre jobban, összefolynak a fények, a hangok, a fájások, fogalmad sincs már rég, hogy labdán ülsz, ágyon fekszel, állsz, vízben csücsülsz, vagy mit csinálsz éppen. Aztán egyszer csak érzed, hogy valami nem stimmel. Szólsz a nárcidnak, hogy te figyelj, valami nem stimmel, nem tudom mi, de nem stimmel, szerintem gáz van, beszorult ez a gyerek, hívd be az orvost. Nem sieti el, biztos nincs gáz, mitől lenne, csak rosszul érzed, de azért néhány perc múlva hívja az orvost. Az orvos bejön, a nárci nem túl meggyőzően mondja neki, hogy az asszony szerint valami nem stimmel. Az orvos 20 perce vizsgált meg utoljára, akkor még minden rendben volt, így ezúttal nem vizsgál meg, csak leül és vár, mert most is NYILVÁN minden rendben van. Te segélykérően nézel a nárcidra: mondja meg az orvosnak, hogy MOST vizsgáljon meg újra, mert gáz van. Biztos. Valami nem oké a gyerekkel, nem mozdul, érzed. Ezt persze már rég nem tudod jól formált, szép kerek magyar mondatokba önteni, ezért még segélykérőbben nézel, kibököd újra, hogy tényleg gáz van, és szorítod a kezét, hátha megérti. Mégiscsak a másik feled, életed párja, egy test, egy lélek. Értenie KELL. Ő ránéz a fehérköpenyes félistenre, tekintélyszemély, helló. A fehérköpenyes visszanéz, ők ketten férfiak, egyik se szült még soha, egymásra nézve megértően bólintanak: elfáradt szegény, nincs itt semmi baj. Telik az idő, hosszú-hosszú percek, negyed óra, fél óra, háromnegyed óra, egy óra, egy és negyed óra, egy és fél óra. A férfiak, akik TUDJÁK, hogy neked - és a gyereknek sem - nem lehet bajod, csak elfáradtál, ülnek, és nem csinálnak semmit. Te pedig nem vagy abban az állapotban, hogy kiállj a gyerekedért és magadért. Ott vagy teljesen egyedül, a teljes tehetetlen semmi közepén, bezárva egy hidraulikus présbe, amit nem tudsz irányítani vagy befolyásolni. Teljesen egyedül vagy, noha hárman is ott vannak körülötted. Mozdulni, beszélni már rég nem tudsz.

Ami itt veled történik, azt csak évekkel később fogod megérteni. Mert a sok órához képest csak egy pillanatig tart, amikor átéled a tökéletes magányt, amikor senki nincs melletted, csak a kínzóan üres fekete semmi, és hiába érzed, hogy gáz van, nem hisz neked senki, és hiába nem látsz már magad körül semmit, hiába nem tudsz már megmozdulni sem, mégis neked kell egyedül megoldani, és életben tartani a még el sem kezdődött életet. De te már nem tudod, mert már nincs hozzá erőd.

Snitt, filmszakadás.

Arra eszmélsz, hogy a szülésznő egyre erélyesebben próbálja felhívni a figyelmed arra, hogy ugyan drága, vegyél már levegőt, mert anélkül mindjárt megfulladsz, gyerünk már. Átfut a fejeden, hogy hagyjon már békén ilyen idióta hülyeségekkel, és amikor a négyrét görnyedésből megpróbálsz némileg felegyenesedni, hogy elküldd a pokolba a szülésznőt, meglátod, hogy a nárcid üveges és teljesen üres tekintettel bámulja a falat. Nem néz rád. Nem ölel meg. Nem tart meg. Nem próbál segíteni. Nem vigasztal. Nem sír veled. Nincs ott. Nincs jelen. És neked újra átfut az agyadon, hogy jajj szegény, milyen fáradt lehet, hiszen már huszonkét órája itt van mellettem. Közben detektálod a csápjaiddal (mert látni már rég nem látsz semmit a présben, ami egyre jobban összelapít), hogy valahogy mintha nagyon sok ember lenne körülötted hirtelen, nem nagyon érted, hogy miért, de már az orvos is üvölt, hogy vegyél levegőt, a francba!! Hát mindenkinek ez a legnagyobb problémája??? Jóvan, levegőt veszel, legyen nekik. Erre még több fehérköpenyes kezd körbeugrálni, vegyél levegőt, gyerünk már, hát most vettem, mit akartok még, mindenféle műszerek jönnek, gépek jönnek, van itt minden, már két orvos üvölt, vagy három, végülis mindegy, mindegyik üvölt, fogalmad sincs, hogy mit, de a hangsúlyból érzékeled, hogy gáz van. Valószínűleg elég nagy. A legerősebb könyököl a hasadban, ettől még kevésbé kapsz levegőt, a másik fogja a vákuumot, a harmadik nyomja a gombot, zúg a vákuum, semmi eredmény. Nagyobb kakaót rá, gyerünk már, maga meg vegyen már levegőt, ne engedje el magát anyuka, szedje már össze magát, nem érti, nem jön kifelé, beszorult! Átfut a fejeden, hogy DE HÁT ÉN SZÓLTAM. Másfél órával ezelőtt.

Snitt. Filmszakadás újra.

A következő pillanatban (vagy egy fél órával később, erről fogalmad sincs már rég) hasadon a teljesen eldeformált fejű, maszatos, lila újszülött. A nárcidra nézel. Boldog vagy és mosolyogsz, mert noha a mostanra már teljesen tónustalan tested és az agyad sétálni mentek valahová nagyon messzire nélküled, mégis tisztában vagy vele, hogy 2 perccel korábban még SENKI nem volt biztos benne, hogy a gyerek és/vagy te meghal-e.

A nárcid áll, és megadja a végszót:

 „Hú, egy pillanatra azt hittem, megözvegyülök.”

(Közben látod az arcán, ahogy felismerte a helyzetben rejlő drámai lehetőségeket: szinte már nő a feje körül a babérkoszorú, és látod, ahogy együttérző és aggódó nők hada ugrálja körül a hősiesen helytálló megözvegyült apát. Nem, ezt nem te képzeled oda, TÉNYLEG ez látszik a homlokán.)

Függöny le.

Utójáték: hasadon az újszülött, nyekereg, próbálod fogni, de nehéz, mint egy sziklatömb (2700 gramm), alig bírod el, érzed, hogy nem tudod megtartani, csúszik lefelé. A tudatod még valamikor pár órával ezelőtt elraktározta azt az információt, hogy az ágy, amin fekszel, nagyjából 90 centi magasan van, a padló körülötted kemény csempe. Próbálsz szólni a nárcidnak, hogy lécci fogja meg a gyereket, mert le fogod ejteni. Nem tudsz neki szólni. Háttal áll neked és sms-eket írogat.

A szülésznőt még a vajúdás előtt megkérted, hogy fényképezzen majd le titeket. Nem tud, mert nincs mit fotózni. Nem vagytok család. Vagytok ti (a gyerek és te), és van - tőletek fizikailag 50 centire, mégis fényévekre - egy idegen. Ő vonta ki magát a forgalomból, nem te küldted el. Ránézel a szülésznőre, és látod, hogy látja. És te is látod.

Mégis, az agyad a másodperc töredéke alatt beássa valahová mélyre ezt az epizódot, hogy legyen energiád tenni a dolgodat, ami egy oxigénhiánnyal született gyerek fejlesztésével jár.