A világirodalom nárcijai I.

A világirodalom is tele van nárcikkal. Berg ezredes tipikus nárci. Ismerős valahonnan a karakter?

(részlet: Tolsztoj: Háború és béke)

Egy reggel Adolf Berg ezredes, akit Pierre ismert, mint ahogy ismert mindenkit Moszkvában és Pétervárott, vadonatúj, tiszta egyenruhában - a halántékán előrefésült, pomádés hajjal, ahogy Alekszandr Pavlovics viselte - felkereste Pierre-t.

- Éppen most voltam az ön feleségénél, a grófnénál, s olyan szerencsétlenül jártam, hogy a kérésemet nem találta teljesíthetőnek, reménylem, gróf, hogy önnél, szerencsésebb leszek, - mondta mosolyogva.

- Mit parancsol, ezredes? Rendelkezésére állok.

- Én most, gróf, immár teljesen berendezkedtem az új lakásomban, - mondotta Berg, bizonyára azt gondolva, hogy lehetetlen, hogy ezt hallani ne legyen kellemes, - s így szeretnék az én és a feleségem ismerősei számára egy kis estélyt adni. (Itt még szívélyesebben elmosolyodott.) Meg akartam kérni a grófnét és önt, hogy tiszteljenek meg bennünket azzal, hogy eljönnek hozzánk egy csésze teára és... vacsorára.

Csakis Vasziljevna Jelena grófné lehetett olyan kegyetlen, hogy egy ilyen meghívást visszautasítson, a ki az ilyen holmi Bergekkel való érintkezést magára nézve megalázónak tartotta. Berg oly tisztán kifejtette, hogy miért akar magának egy kicsiny, de szép társaságot összegyűjteni, hogy miért örülne olyan nagyon, ha szintén eljönnének, s hogy mért sajnálja a pénzt a kártyára, és más egyéb hiábavalóságokra, míg egy szép társaság kedvéért még áldozatokra is kész, hogy Pierre nem tudott nemet mondani és megígérte, hogy elmegy.

- De ne késsen, gróf, ha szabad kérnem, úgy tíz perccel nyolc előtt, ha nem tolakodás a kérésem. Csinálunk egy kis kártyapartit, a mi tábornokunk is ott lesz. Ő mindig olyan jó irántam. Szépen megvacsorázunk. Tehát legyen szerencsénk, gróf.

Pierre akkor este, szokása ellenére, nem késett el, hanem nemhogy tíz perccel nyolc előtt, de már háromnegyed nyolckor ott volt Bergéknél.

Bergék már beszereztek mindent, ami az estélyhez kellett, már felkészültek a vendégek fogadására. Berg ott ült a feleségéel az új bútorokkal berendezett, mellszobrokkal, képekkel díszes új, tiszta, világos dolgozószobában. Berg vadonatúj, nyakig begombolt egyenruhában ült a felesége mellett, s azt magyarázta neki, hogy az embernek mindig lehetnek, - sőt kell is, hogy legyenek, nálánál előkelőbb ismerősei, mert az embernek csak így van haszna az ismeretségeiből.

- Ragad is rá valami, meg aztán kérhet is tőlük egyet-mást. Mert hát nézzük csak, mire vittem én, a legalsó rangból. (Berg nem az évei, hanem az előléptetései szerint számította az életet.) Az én bajtársaim ma még senkik, és nekem, aki immár helyettes ezredparancsnok vagyok, nekem van szerencsém a te férjed lehetni (fölkelt és megcsókolta Vera kezét, de miközben odament, lesimította a szőnyeg egyik fölkunkorodott sarkát). És mivel értem el mindezt? Jobbára azzal, hogy meg tudtam válogatni az ismerőseimet. Magától értetődik, hogy erényesnek és akkurátusnak kell lenni.

Berg elmosolyodott, azzal a tudattal: mennyire fölötte áll ennek a gyenge nőnek, és elhallgatott, gondolván, hogy ez a bájos feleség mégiscsak gyenge nő, aki nem értheti meg, mi a férfiúi méltóság - ein Mann zu sein. Berg a feleségéről ítélve gyengének és ostobának tartott minden nőt.

Berg fölkelt, és óvatosan, nehogy azt a csipkés gallért, melyet drága pénzen vett, összegyűrje, megölelte a feleségét és csókot nyomott a szája közepére.

- Csak azt az egyet szeretném, ha nem lennének nagyon hamar gyermekeink, - mondotta öntudatlan eszmetársítással.

- Bizony, - felelt Vera, - én sem kívánom egy cseppet sem. A társaságnak kell élni.

- Éppen ilyen volt Juszupova herczegnének is, - jegyezte meg Berg boldog és jóságos mosollyal mutatván rá a csipkegallérra.

Ekkor jelentették Bezuhov gróf érkezését. A hitvestársak önelégült mosollyal összenéztek, mindegyik a maga javára írta e megtisztelő látogatást.

„Lám, mit nem tesz az, ha az ember tud ismeretségeket kötni, - gondolta magában Berg, - lám mit nem tesz, ha az ember tudja, hogyan viselkedjen!”

- Csak arra kérlek, hogy mikor a vendégeket mulattatom, - szólott Vera, - ne szakíts félbe, mert én tudom, kit mint kell szórakoztatni, s milyen társaságban mit kell beszélni.

Berg is elmosolyodott.

- Az lehetetlen, férfiakkal olykor férfias dolgokról is kell beszélgetni, - mondotta.