A diktatúrák természete

A nárcival való kapcsolat soha nem demokratikus. Látszólag természetesen teljes demokrácia van, valójában azonban kemény diktatúra, amelyben egyetlen embernek van szava: a diktátornak. És az nem te vagy. A diktátor gyakran hangoztatja, hogy mindent érted tesz, gyakran kikéri a véleményedet (amit végül soha nem fogad el), gyakran elmondja, hogy a kompromisszum nagyon fontos (és az ő szótárában azt jelenti, hogy te azt csinálod, amit ő akar). Ezért benned fel sem merül sokáig, hogy diktatúrában élsz. Pedig abban élsz. A te véleményed soha nem számít; a te vágyaid nem érdekesek; a te szükségleteid még várhatnak; a te dolgaid kevésbé fontosak, mint az övéi; neked biztosan nem fáj annyira, mint neki.

A diktatúra és a nárcisztikussal való kapcsolat közötti hasonlóságra akkor jöttem rá, amikor az Iszlám Állam térnyeréséről olvastam az Index kiváló cikksorozatában. A diktatúrák fennmaradásának alapvetése, hogy:

„Az emberek sokáig nem hiszik el, hogy az orruk előtt zajló változások valóban megtörténnek, és amikorra nyilvánvaló lesz, hogy a helyzet tényleg olyan durva, amilyennek látszik, már késő.”

EZÉRT van az, hogy aki egy nárci hálójába kerül, nem menekül, és csak sok-sok év múlva veszi észre, hogy amiben él, az halálosan egészségtelen, mi több, veszélyes. A történelemben azért nem szűnt meg a diktatúra műfaja, és az ember azért nem tanul az elődei hibáiból, és azért nem veszi észre a hasonló folyamatokat és mintázatokat, és azért nem vonja le még időben a megfelelő következtetéseket, mert mindenki kivétel nélkül azt gondolja, hogy „ez velem nem történhet meg”.

Sajnos nem létezik az egyén életében olyan jog, ami bárkit bármilyen fizikai vagy lelki erőszaktól, betegségtől, balesettől, háborútól, nyomortól, fájdalomtól megvédene. Tehát de, sajnos veled is megtörténhet.

Az Iszlám Állam a kezdet kezdetén segély- és élelmiszercsomagokat osztott azok között az emberek között, akiket 1 év múlva gátlástalanul lemészárolt. Miért és honnan gondolták volna az emberek, hogy a halálukat az a kéz fogja okozni, amelyik enni adott nekik?

Természetes ösztönünk a másikba vetett bizalom, valamint az abban való hit, hogy a bizalmunkkal nem fognak visszaélni. Hisszük, hogy a másik ember nem akar minket bántani. Mi oka is volna rá? Amikor mégis megtörténik, először magunk előtt is letagadjuk, hogy mi történt. Aztán - a saját lelkünk védelme érdekében - az agyunk egész hazugságrendszert alakít ki arra, hogy lehetőleg észre se vegyük, de ha észrevettük, akkor is meg tudjuk magyarázni mindazt, ami velünk történik, és nem jó nekünk. Kognitív disszonancia, helló.