Vannak olyan dolgok, amelyek miatt másokat hibáztatni nettó szemétség. Ilyenek a betegségek. Senki nem tehet arról, ha beteg.

A nárci tudja ezt, és visszaél vele. Mivel te sosem vagy tisztában a pontos, orvosilag mérhető állapotával (mert hiába kérdezed, nem mondja), csak azzal, hogy mindjárt belehal az éppen aktuális akármibe, ezért nagyon megértő vagy, tapintatos és kedves, és igyekszel még többet tenni azért, hogy neki jobb legyen, és minél előbb meggyógyuljon. Egy idő után a betegségei hivatkozási alapként fognak szolgálni MINDENRE. Emiatt késtek el mindenhonnan; emiatt nem tudta megcsinálni, amit megígért; emiatt nem lett kész az akármi; emiatt nem tud elmenni a gyerek fellépésére; emiatt nem tud segíteni a háztartásban. És mivel taplóság ilyenkor nem együttérezni, pláne taplóság kétségbe vonni a problémája méretét, ezért nem is teszed, sőt sokáig fel sem merül, hogy kétségbe vonj bármit.

A betegség legalizálja kikezdhetetlen és kivédhetetlen módon a felelősséghárítást.

Egy idő után kósza gondolatként átfut a fejeden, hogy hogyan létezik, hogy pont mindig akkor beteg, amikor csinálnia kéne valamit, vagy neked lenne szükséged valamire. Természetesen gyorsan elhessegeted magadtól ezt a gondolatot, és végtelen bűntudatot fogsz érezni, amiért ilyesmi egyáltalán felmerült benned. Mivel senki soha nem tudhatja, hogy mennyire fáj a másiknak a nagyon fáj, vagy mit jelent neki az elviselhetetlen, a borzalmas, a mindjárt meghalok, ezért te sem érzed feljogosítva magad arra, hogy ezt megállapítsd. Sőt, előhozni sem hozod elő a témát, mert ez aztán tényleg a bunkóság netovábbja volna, hiába érzed minden egyes alkalommal a betegség elővezetésének módjában, a betegség elviselésében és lefolyásában az erősen drámai felhangot. Még akkor is bunkóság ezt előhozni, ha megfigyelted/látod/tapasztalod, hogy ugyanezekkel a betegségekkel más emberek egészen máshogy (= dráma nélkül) küzdenek meg. Nem vagyunk egyformák, más a fájdalomküszöbünk, satöbbi. Vitán felül áll, nem is kérdés.

Soha nem tudhatod, mennyi az adott helyzetben a dráma, és mennyi a valós probléma.

Gyakran visszatérő szituáció az életedben, hogy amikor megkéred valamire a nárcidat, vagy éppen indulnotok kéne valahová (és késésben vagytok miatta, naná), akkor lesújtóan szemrehányó szemekkel fog rád nézni, hogy látszik, hogy nem érted, mennyire rosszul van (10 perce még szó sem volt róla, hogy rosszul lenne, akkor éppen a fürdőszobában fütyörészett). Majd hosszas eszmefuttatásba kezd arról, hogy őszintén és tiszta szívből kívánja neked, hogy soha ne kelljen megtapasztalnod, amit neki, hogy soha ne fájjon neked úgy semmi, amennyire neki fáj az akármi. És te annyira el fogod magad szégyellni, hogy már azon is csodálkozni fogsz, hogy nem nyílt meg alattad a föld.

Ha nárcival élsz, valószínűleg nem ismeretlen számodra az alábbi, rendszeresen ismétlődő szituáció, ami az illogikus szürrealizmus tökélyre fejlesztett csúcsteljesítménye:

Nagyon ritkán vagy beteg, nagyjából évente kétszer, de akkor nagyon. Annyira, hogy az ágyból sem bírsz kivergődni. Ha ebbe az állapotba még belekerül néhány ellátandó gyerek, az különösen nem szórakoztató. Na de szerencsére van neked egy párod- gondolod logikusan -, így szerencsére van, aki megoldja, amíg te nettó 3 napig fetrengsz az ágyban a fájdalomtól/gyengeségtől/akármitől, esetleg ölelgeted a fajanszot. A betegséged első napjának reggelén megpróbálod egy kerek magyar mondatban kinyögni, hogy sajnos ma nem tudsz kimászni az ágyból, jó lenne, de nagyon, ha ezúttal a nárcid megoldaná a napot, eljuttatná intézménybe a kiskorúakat, szerezne valami ehetőt és varázsolna belőle kaját. A nárci erre egy kifejezéstelen félmosollyal megkérdi, hogy mégis mi a bajod (elég nyilvánvaló, mert ráz a hideg/jön belőled alul-fölül minden/vörös a fejed/nem kapsz levegőt/fulladsz/melletted hegynyi taknyos zsepi). Mondod, hogy ez meg ez. Erre ő, hogy oké, hát akkor segít (ha még a kapcsolat elején vagytok, hősiesen főzni fog neked egy gyógyteát is), csak válogasd össze lécci a gyerekek ruháit, mert ő nem találja meg, hogy mit kell rájuk adni. Mondod, hogy bocs, de nem fog menni, tényleg mozdulni sem tudsz, egyébként itt és itt vannak a ruhák. Erre pofákat fog vágni, és bevonul a gyerekszobába fölkelteni a gyerekeket. Te megkönnyebbülsz, hogy bár milyen nehéz lesz neki mindent megoldani, de legalább tudsz majd pihenni. Még mielőtt a nagy megkönnyebbülésbe túlságosan beleélnéd magad, a nárcid 5 percen belül kirohan a gyerekszobából, és attól függően, hogy influenzás vagy, tüdőgyulladásod van, alul-felül vírusod van vagy akármi egyebed, ugyanazokkal a tünetekkel melléd vágódik az ágyba rettenetesen szenvedő arccal. Amikor ez először történik meg, annyira meglepődsz, hogy fennakad a szemed a csodálkozástól. Azt fogod hinni, hogy szórakozik rajtad, és ez most egy vicc. De nem, nem vicc. Annyira szürreális a helyzet, mert TÉNYLEG azokat a tüneteket produkálja rögtön, amiket te. Mivel annyira szenved, hogy szerinte megmozdulni sem bír, a gyerekek meg már visítanak a gyerekszobában, és tépik egymás haját, ezért kénytelen vagy te bevonszolni magad, és ettől kezdve megnyerted az egész napos mókuskereket, és bónuszként megnyerted hozzá, hogy a nárcidat is elláthatod. Mivel amúgy fertőztél, ezért két nap múlva, amikor még mindig pont ugyanolyan rozoga vagy, mint az első napon - tekintve, hogy nem tudtál egy percet sem pihenni -, már a gyerekeid is elkapták a nyavalyádat. Így már három embert ápolhatsz. Hurrá! A beledet már nem kell szerencsére magad után húzni, ügyesen jön magától, tekeredik mindenhová.

Amikor másodszor ismétlődik meg ez a szituáció, el sem hiszed, hogy már megint???? És már megint betegebb, mint te. Ezúttal az ügyeletet is ki kell hívni hozzá, mert mindjárt meghal. Az ügyeletes ezt mondjuk nem támasztja alá (helyette csak neked ír gyógyszert, mert szerinte te vagy a betegebb), de ez azért van, mert minden orvos hülye.

Amikor harmadszor történik, üvölteni tudnál (nem tudsz, mert helyette épp sugárban hánysz). A nárcid úgy lesz sokkal betegebb nálad a másodperc törtrésze alatt, hogy mielőtt megtudta/észrevette volna, hogy neked bajod van, neki még semmi, de semmi baja nem volt. Amikor ez rendszeressé válik, egyre kevésbé lepődsz meg, de a helyzet annyira őrjítően szürreális, hogy arra továbbra sem találod a szavakat.

Slusszpoén: felülmúlhatatlan, feketeöves, Oscar-díjas akció, amikor a szülőszobán megtudod, hogy éppen elviselhetetlenül fáj a hasa. Baromi megértő leszel és együttérzel vele, mert a hasad éppen neked is elviselhetetlenül fáj (sőt, ha egészen őszinte akarnál lenni, nem nagyon tudnál megnevezni magadon olyan testrészt, ami épp nem fáj elviselhetetlenül)… Szerencse, hogy az elviselhetetlenség fogalmának egzakt definiálásától ekkor eltekint. De az biztos, hogy neki fáj jobban. Naná.

A nárcinak nemcsak a lelki és hétköznapi problémái nagyobbak MINDIG a tieidnél, de a fizikai problémái is. Neki MINDIG jobban fáj.