Élet egy nárcisztikussal

Betegség

2017/04/28. - írta: Nárciszkertész

manflu.jpg

Vannak olyan dolgok, amelyek miatt másokat hibáztatni nettó szemétség. Ilyenek a betegségek. Senki nem tehet arról, ha beteg.

A nárci tudja ezt, és visszaél vele. Mivel te sosem vagy tisztában a pontos, orvosilag mérhető állapotával (mert hiába kérdezed, nem mondja), csak azzal, hogy mindjárt belehal az éppen aktuális akármibe, ezért nagyon megértő vagy, tapintatos és kedves, és igyekszel még többet tenni azért, hogy neki jobb legyen, és minél előbb meggyógyuljon. Egy idő után a betegségei hivatkozási alapként fognak szolgálni MINDENRE. Emiatt késtek el mindenhonnan; emiatt nem tudta megcsinálni, amit megígért; emiatt nem lett kész az akármi; emiatt nem tud elmenni a gyerek fellépésére; emiatt nem tud segíteni a háztartásban. És mivel taplóság ilyenkor nem együttérezni, pláne taplóság kétségbe vonni a problémája méretét, ezért nem is teszed, sőt sokáig fel sem merül, hogy kétségbe vonj bármit.

A betegség legalizálja kikezdhetetlen és kivédhetetlen módon a felelősséghárítást.

Egy idő után kósza gondolatként átfut a fejeden, hogy hogyan létezik, hogy pont mindig akkor beteg, amikor csinálnia kéne valamit, vagy neked lenne szükséged valamire. Természetesen gyorsan elhessegeted magadtól ezt a gondolatot, és végtelen bűntudatot fogsz érezni, amiért ilyesmi egyáltalán felmerült benned. Mivel senki soha nem tudhatja, hogy mennyire fáj a másiknak a nagyon fáj, vagy mit jelent neki az elviselhetetlen, a borzalmas, a mindjárt meghalok, ezért te sem érzed feljogosítva magad arra, hogy ezt megállapítsd. Sőt, előhozni sem hozod elő a témát, mert ez aztán tényleg a bunkóság netovábbja volna, hiába érzed minden egyes alkalommal a betegség elővezetésének módjában, a betegség elviselésében és lefolyásában az erősen drámai felhangot. Még akkor is bunkóság ezt előhozni, ha megfigyelted/látod/tapasztalod, hogy ugyanezekkel a betegségekkel más emberek egészen máshogy (= dráma nélkül) küzdenek meg. Nem vagyunk egyformák, más a fájdalomküszöbünk, satöbbi. Vitán felül áll, nem is kérdés.

Soha nem tudhatod, mennyi az adott helyzetben a dráma, és mennyi a valós probléma.

Gyakran visszatérő szituáció az életedben, hogy amikor megkéred valamire a nárcidat, vagy éppen indulnotok kéne valahová (és késésben vagytok miatta, naná), akkor lesújtóan szemrehányó szemekkel fog rád nézni, hogy látszik, hogy nem érted, mennyire rosszul van (10 perce még szó sem volt róla, hogy rosszul lenne, akkor éppen a fürdőszobában fütyörészett). Majd hosszas eszmefuttatásba kezd arról, hogy őszintén és tiszta szívből kívánja neked, hogy soha ne kelljen megtapasztalnod, amit neki, hogy soha ne fájjon neked úgy semmi, amennyire neki fáj az akármi. És te annyira el fogod magad szégyellni, hogy már azon is csodálkozni fogsz, hogy nem nyílt meg alattad a föld.

 

Ha nárcival élsz, valószínűleg nem ismeretlen számodra az alábbi, rendszeresen ismétlődő szituáció, ami az illogikus szürrealizmus tökélyre fejlesztett csúcsteljesítménye:

Nagyon ritkán vagy beteg, nagyjából évente kétszer, de akkor nagyon. Annyira, hogy az ágyból sem bírsz kivergődni. Ha ebbe az állapotba még belekerül néhány ellátandó gyerek, az különösen nem szórakoztató. Na de szerencsére van neked egy párod- gondolod logikusan -, így szerencsére van, aki megoldja, amíg te nettó 3 napig fetrengsz az ágyban a fájdalomtól/gyengeségtől/akármitől, esetleg ölelgeted a fajanszot. A betegséged első napjának reggelén megpróbálod egy kerek magyar mondatban kinyögni, hogy sajnos ma nem tudsz kimászni az ágyból, jó lenne, de nagyon, ha ezúttal a nárcid megoldaná a napot, eljuttatná intézménybe a kiskorúakat, szerezne valami ehetőt és varázsolna belőle kaját. A nárci erre egy kifejezéstelen félmosollyal megkérdi, hogy mégis mi a bajod (elég nyilvánvaló, mert ráz a hideg/jön belőled alul-fölül minden/vörös a fejed/nem kapsz levegőt/fulladsz/melletted hegynyi taknyos zsepi). Mondod, hogy ez meg ez. Erre ő, hogy oké, hát akkor segít (ha még a kapcsolat elején vagytok, hősiesen főzni fog neked egy gyógyteát is), csak válogasd össze lécci a gyerekek ruháit, mert ő nem találja meg, hogy mit kell rájuk adni. Mondod, hogy bocs, de nem fog menni, tényleg mozdulni sem tudsz, egyébként itt és itt vannak a ruhák. Erre pofákat fog vágni, és bevonul a gyerekszobába fölkelteni a gyerekeket. Te megkönnyebbülsz, hogy bár milyen nehéz lesz neki mindent megoldani, de legalább tudsz majd pihenni. Még mielőtt a nagy megkönnyebbülésbe túlságosan beleélnéd magad, a nárcid 5 percen belül kirohan a gyerekszobából, és attól függően, hogy influenzás vagy, tüdőgyulladásod van, alul-felül vírusod van vagy akármi egyebed, ugyanazokkal a tünetekkel melléd vágódik az ágyba rettenetesen szenvedő arccal. Amikor ez először történik meg, annyira meglepődsz, hogy fennakad a szemed a csodálkozástól. Azt fogod hinni, hogy szórakozik rajtad, és ez most egy vicc. De nem, nem vicc. Annyira szürreális a helyzet, mert TÉNYLEG azokat a tüneteket produkálja rögtön, amiket te. Mivel annyira szenved, hogy szerinte megmozdulni sem bír, a gyerekek meg már visítanak a gyerekszobában, és tépik egymás haját, ezért kénytelen vagy te bevonszolni magad, és ettől kezdve megnyerted az egész napos mókuskereket, és bónuszként megnyerted hozzá, hogy a nárcidat is elláthatod. Mivel amúgy fertőztél, ezért két nap múlva, amikor még mindig pont ugyanolyan rozoga vagy, mint az első napon - tekintve, hogy nem tudtál egy percet sem pihenni -, már a gyerekeid is elkapták a nyavalyádat. Így már három embert ápolhatsz. Hurrá! A beledet már nem kell szerencsére magad után húzni, ügyesen jön magától, tekeredik mindenhová.

Amikor másodszor ismétlődik meg ez a szituáció, el sem hiszed, hogy már megint???? És már megint betegebb, mint te. Ezúttal az ügyeletet is ki kell hívni hozzá, mert mindjárt meghal. Az ügyeletes ezt mondjuk nem támasztja alá (helyette csak neked ír gyógyszert, mert szerinte te vagy a betegebb), de ez azért van, mert minden orvos hülye.

Amikor harmadszor történik, üvölteni tudnál (nem tudsz, mert helyette épp sugárban hánysz). A nárcid úgy lesz sokkal betegebb nálad a másodperc törtrésze alatt, hogy mielőtt megtudta/észrevette volna, hogy neked bajod van, neki még semmi, de semmi baja nem volt. Amikor ez rendszeressé válik, egyre kevésbé lepődsz meg, de a helyzet annyira őrjítően szürreális, hogy arra továbbra sem találod a szavakat.

Slusszpoén: felülmúlhatatlan, feketeöves, Oscar-díjas akció, amikor a szülőszobán megtudod, hogy éppen elviselhetetlenül fáj a hasa. Baromi megértő leszel és együttérzel vele, mert a hasad éppen neked is elviselhetetlenül fáj (sőt, ha egészen őszinte akarnál lenni, nem nagyon tudnál megnevezni magadon olyan testrészt, ami épp nem fáj elviselhetetlenül)… Szerencse, hogy az elviselhetetlenség fogalmának egzakt definiálásától ekkor eltekint. De az biztos, hogy neki fáj jobban. Naná.

A nárcinak nemcsak a lelki és hétköznapi problémái nagyobbak MINDIG a tieidnél, de a fizikai problémái is. Neki MINDIG jobban fáj.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://narciszkertesz.blog.hu/api/trackback/id/tr5612459537

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Crimson Thunder 2017.04.28. 14:45:39

Szia! Sorstársként olvasgatom a blogodat, volt dolgom néhány hasonló díszpéldánnyal (egyikük az anyám), és a bejegyzéseid kapcsán sokszor bólogatok felismerően, hogy ó igen, ezt ismerem.

Amiről ebben a posztban írsz, az gyakorlatilag a Münchausen-szindróma. Egy patológiásan narcisztikus egyén minden adódó alkalomra lecsap, hogy figyelmet provokáljon magának, és erre a betegség ideális lehetőséget ad! S mivel sértve érzi magát, ha "merészeled" nem érezni jól magadat, ezért gyorsan eldönti, hogy ő még betegebb, és mint egy elkényeztetett gyerek, a jelenetrendezéssel kiprovokálja, hogy figyeljenek rá. Mindig őt kell sajnálni, ez (számára) természetes. Ha megtesz akár csak egyetlenegy, alapvető dolgot, amely egy jóérzésű ember számára magától értetődő, azért őfenségét az egekbe kell magasztalni és hálaadó litániát kell neki zengeni, hogy micsoda nagylelkűség.

Tapasztalatom szerint az a baj, hogy ha az ember megpróbálja leszerelni az ilyen kisded játszmákat, azzal még rosszabbul járhat, mert egy igazán ellenséges narcisztikus ilyen esetben csak még erőszakosabban követeli ki magának, amit szeretne. Ha nem kapja meg, akkor veszélyessé válhat. Gondolom, Te is tapasztalhattál ilyesmit?

annamanna 2017.04.28. 15:49:46

Ikerpár sztorija: az egyikük kamaszkorában pszichésen összeomlott. Erre a tesója is produkálta ugyanazokat a tüneteket. A valóban beteg meggyógyult, tanult, dolgozik, másokat segítve éli az életét; a tesója viszont azóta is "beteg" a szerencsétlen. Soha életében nem tanult és nem csinált semmit, mert annyira beteg. Mindig ráakaszkodott valakire, aki hajlandó volt kiszolgálni (keresztény gyülekezetre, anyjára, testvérére). Évek óta egy férfit részesít abban a kegyben, hogy gondoskodhat róla. Vele megcsinálta, hogy decembertől márciusig fel sem kelt az ágyból, miközben azon lamentált, hogy neki külön fürdőszoba kell, a férfi mégis hogy gondolja, hogy egy fürdőszobát akar használni vele. (Az egyéb bántó pimaszkodásairól nem is beszélve). Ő beteg, ő borzasztóan beteg és kész, őt sajnálni kell, plusz kiszolgálni kell, mert ő ennyit tud hozzátenni a világhoz.
Ha például azt állítja, hogy (terápiás célzattal) varrni akar, akkor az úgy néz ki, hogy sűrűn beteríti a szobát különféle széthajigált rongydarabokkal, cérnákkal, szivacsdarabkákkal, és ezzel részéről letudva a feladat. Másnap és harmadnap újrakezdni, hátha eljut oda, hogy valamit tényleg összeöltögessen. Esténként az aktuális balek úgyis összepakol helyette, hogy segítsen szegény betegnek a gyógyító varrogatásban.

annamanna 2017.04.29. 01:10:17

Betegápolás 1: egy nő, aki egész életében az anyján élősködött, sajnos nem ért rá az anyját ápolni, amikor az haldoklott. Valami szabadúszó fordítgatásokból élt, tehát a munkájától éppenséggel még remekül ráért volna, na de ott van az egyetemista korú lánya, rá kell vigyáznia! Megasajnos! Anyuci ügyes, egyedül is képes haldokolni, meg egyébként is elegánsabb magányosan kinyiffanni, mint közönség előtt; különben is, az egyetemista lánynak addig ki adna reggelenként kakaót?

2: Nővérke a sürgősségin. Infúzió után egy idős tolószékes nő üldögél a folyosón, várva, hogy a nővérke kiszedje a karjából az infúzió után is benne maradt tűt (amit nővérke sajnos nem ért rá az infúzió lecsöpögése után eltávolítani, de csak várjon a néni, mindjárt jön). Nénike négy órája vár a tolószékében, már marhára elege van, se pisilni, se haza nem bír menni. Egyszer csak a szék karfájához ragad a tűt rögzítő ragasztószalag, és a ráncigálástól a ragasztóval együtt a is tű kiszakad a karjából. A földön hirtelen jókora vértócsa, nővérke dühöngve jön, nemmegmondtamhogyvárjon!!!!!
Ugyanez a nővérke, jön a műszakra, már azzal lép be, hogy fúdeutálommindjárthazamegyek. Törött bordájú beteg, nem tud köhögni, a torkából ki kéne szivattyúzni a slájmot. Jöjjön kedves nővérke, segítsen! Nővérke - most nem érek rá, takarítanom kell! Aztán csak odabattyog: sajnos nem segíthet, a beteg megfeszíti magát. Mire a műszak véget ér, a beteg egyszerűen megfullad.
Ugyanez a nővérke, cukorbeteget hoznak be röntgenre. Rosszul érzi magát (nyilván leesett a cukra), kér egy kevés ennivalót. De szerencsétlen félrenyel, köhög, és ott, a kórház közepén, a sürgősségi osztályon megfullad egy falat ételtől, mert nővérkének akkor is épp roppant sürgős dolga akadt, sajnos nem segíthetett.

3. Gyerek éveken keresztül jajgat (több száz alkalommal panaszkodik és nyögdécsel), hogy marhára fáj a foga. Annyi reakciót nem vált ki vele a szüleiből, hogy megrántanák a vállukat. Hogy a gyereket bárki elvigye fogorvoshoz, az egyszerűen föl sem merül. Még a gyerekben sem. Eszébe sem jut, hogy joga lenne arra, hogy lássa egy fogorvos. Ahhoz van joga, hogy nyögjön a fájdalomtól.

4. Ha 39 és 40 fok közt van a láza, elképzelhetetlen, hogy legalább egy csésze gyógyteát kapjon. Ha inni akar, csináljon magának; ha nincs otthon, menjen el a boltba és vegye meg! Attól még, hogy lázas, tud mozogni, egyébként is szimulál. Ne akarja már magát így kiszolgáltatni. Majd még azt hiszi, hogy bárki is a cselédje lesz, csak mert azt hazudja, hogy milyen beteg.

5. Közeli rokon haldoklik. Mi jut ilyenkor egy normális ember eszébe? Gyorsan le kell üríteni a bankszámláját, hogy ne legyen gond a hagyatékkal.
- Na most el kell mennem, van egy kis dolgom, mire visszajövök, már bizonyára megmurdelsz, úgyhogy el is köszönök, szevasz, meg minden jót!
(A halál után a "normális ember" természetesen még évekig nem tér észhez a fájdalomtól, annyira megviselte a rokona elvesztése).