A nárcival való élet élhetetlensége a részletekben rejlik, emiatt annyira nehezen felismerhető: elveszi az idődet, de egyáltalán nem látványosan; elveszi az energiádat; amit a szavai valójában jelentenek, az többnyire pont az ellenkezője annak, mint amit mond; látszólag biztosít a nagyrabecsüléséről, de csak akkor, ha van hozzá közönség; nem tud veled örülni és ha a kisujját is megmozdítja, az neked nagyon sokba kerül; állandóan rosszkedvű, és tőled is ezt várja el; nem bízik benned; nem tisztel; lenéz és nem tartja sokra az értelmi képességeidet.

Jó hír, hogy ha nárcid van, akkor valamit tuti elég jól csinálsz (amellett, amit viszont biztosan nagyon rosszul csinálsz, nevezetesen, hogy végtelenül naiv vagy). Mivel a nárcinak kizárólag a külsőségek fontosak, egész biztos, hogy olyan valakit választ maga mellé, akivel a számára megfelelő közegben megfelelően lehet villogni. A nárcinak is vannak ugye igényei. Ha nagyon gáz lennél, nem lehetnél a legtökéletesebb ember oldalán.

Bántalmazó kapcsolat nincs Stockholm-szindróma nélkül.

Nárcival élni olyan, mintha állandóan víz alatt lenne a fejed. Valamennyire dereng, hogy nem önszántadból tartod ott, hanem a nárcid nyomja be a vízszint alá. De nagyon ügyesen csinálja: amint készülsz megfulladni, gyorsan kihúz a hajadnál fogva, ő a hős, megment a fulladásos haláltól. Te levegőhöz jutsz, és hálásan nézel a nárcidra, hogy nem hagyott megfulladni. Ő begyűjti az alapos köszönetnyilvánítást - minél jobban eltalálja az utolsó pillanatot, ami után már tényleg a megfulladás jön, annál hálásabb leszel, amikor végül mégse kell meghalnod.

A nárcizmus nem nemfüggő, nők ugyanúgy lehetnek nárcik, mint férfiak. A magyar irodalom ronggyá olvasott írójának egy viszonylag ismeretlen regénye éppen egy nárcisztikus nő (Eszter) és egy romantikus idealista férfi (Ábel) kapcsolatáról szól. A sztori: Eszter évekig hülyíti Ábelt, állandó húzd-meg-ereszd-meg játékot játszik vele, Ábel kishíján beleőrül. Eszter durván elutasítja Ábel közeledését, de ha a férfi visszavonul, erőszakosan követeli a szerelmet. Végül Eszter „kiházasítja” Ábelt, ő is férjhez megy egy orvoshoz, de továbbra is benne marad Ábel életében, a kínzást nem hagyja abba.

Az emberi kommunikáció tipikus formája a párbeszéd. De nem akkor, ha egy nárcival élsz. A nárci nem kíváncsi a véleményedre, nem kíváncsi a gondolataidra, nem érdekli, hogy minek örülsz éppen, vagy mitől vagy szomorú. Őt egyedül a saját gondolatai foglalkoztatják, és az, hogy legyen közönség, amelyik áhítatosan végighallgatja.

Teljesen mindegy, hogy a nárci előtti életedben mennyire voltál kreatív, aktív, produktív, hatékony vagy ügyes. Ha egy nárcival élsz, az életed attól kezdve egy szűk, sötét, fullasztó és nyomasztó kórházi folyosóvá változik. Te meg ülsz a piros pecsétes, agyonmosott, feslett szélű kórházi ruhádban (a pecsét szövege: elmegyógyintézet, zártosztály) a fémlábú narancssárga műanyagszékeken, és egyenletes tempóban dülöngélsz előre-hátra 37,5 fokos szögben. Közben számolod a fekete-fehér kórházi csempéket. A feketékből van több. Ha nem számolod bele azt a 3 fehéret, ami leesett a falról.

A nárci nem tiszteli az idődet, de legalább abból él (semmit nem tisztel benned, az idődet se, természetesen). A nárci úgy veszi el az idődet, hogy időd sincs arra, hogy elgondolkodj egyáltalán azon, hogy hová tűnhetett az időd.

Mindenki ismeri azt a viccet, hogy „Olyan bizonytalan vagyok mostanában. Vagy mégsem?”

Na, az élet egy nárci mellett pont ilyen. Bizonytalan vagy, de még a saját bizonytalanságodban is bizonytalan vagy, mert fogalmad sincs, hogy mitől is vagy tulajdonképpen bizonytalan, és JOGOS-e a bizonytalanságod. Érted? Őrület. A bizonytalanság egy érzés. Nincs olyan, hogy jogos vagy nem jogos. Ezt érzed, pont. Ennek ellenére komolyan azon gondolkodsz, hogy ez jogos-e.

„Még mindig nem vagy kész?” Ismerős? A képregény folytatása egyébként az, hogy megérkeztek szépen mosolyogva az akárhova, ahová indultatok, ahol a nárcid büszke fejjel bezsebeli majd a dicséreteket, hogy neki milyen szép családja van. Valóban. Csak ez nem rajta múlt.